“Melyik a világ legjobb sportfilmje?” – Ha ezt a kérdést korábban tették volna fel nekem, azt feleltem volna, hogy a Hajsza a győzelemért. A 2013-as mozifilm a Forma-1 egyik legnagyobb legendájának, a végletekig precíz Niki Laudának rivalizálását mutatta be a kor másik kiemelkedő tehetségével, a bohém, hedonista életet élő James Hunttal szemben. Ma viszont már másképp felelnék az imént feltett kérdésre; a Netflixen 2018-ban bemutatott Sunderland ‘Til I Die (magyarul: Sunderland, amíg csak élek) című dokumentum-sorozat teljesen átírta és újraértelmezte azt, amit eddig a sportfilmekről gondoltam.

A legtöbb ehhez hasonló mű már megtörtént sikersztorikat, legendás életpályákat, emlékezetes teljesítményeket mutat be, és állít róluk emléket az utókornak remek színészek játékán keresztül, vagy az érintettek visszaemlékezésének narratívájával kísérve (utóbbira jó példa a szintén netflixes Last Dance). A Sunderland ‘Til I Die ezzel szemben a jelenben játszódik, és a készítőknek fogalma sem volt róla a forgatás közben, hogy a sztori vajon hogyan fog végződni.

A ‘Sunderland ‘Til I Die’ egyik plakátja (Fotó: Netflix)

Miről is szól ez a sorozat?

A széria 2017 nyarán veszi fel a fonalat, amikor a Sunderland 10 évnyi stabil Premier League-szereplés után kiesett az angol másodosztályba, azaz a Championshipbe. A Netflix stábja engedélyt kapott rá, hogy két teljes szezonon át végigkísérjék a csapat sorsát a szurkolók, a játékosok, a klub alkalmazottjai, vagy épp tulajdonosai szemszögén keresztül. Éppen ez a sokszínűség adja a sorozat egyik legnagyobb pikantériáját, ugyanis a filmben megszólaló szurkolóknak az egyetlen elvárásuk a győzelem szeretett csapatukkal szemben, a klubvezetésnek viszont amellett, hogy kielégítsék a drukkerek igényeit, figyelniük kell többek között a klub stabil anyagi működésére, ez a két dolog pedig sokszor nem összeegyeztethető.

Főleg egy olyan klubnál nem, amely az első osztályból kiesve elveszítette a közvetítési jogdíjainak 60%-át, valamint rengeteg játékosát a keretből, akik érthető módon nem akartak a PL után a másodosztályban futballozni. Mindezek ellenére a sorozat gyártói talán arra számítottak, hogy megfilmesíthetik egy nagy múltú klub hullámvölgyből való feléledését, és visszajutását az angol futball elitjébe, a Premier League-be. Nagyon nem így történt… A Sunderland ‘Til I Die az élet által írt forgatókönyvnek köszönhetően egy kőkemény dráma-sorozat lett, rengeteg érzelemmel, rengeteg kudarccal, rengeteg fájdalommal, rengeteg sírással, és a Sunderland fennállásának eddigi legnagyobb mélypontjával. A klub az elmúlt évtizedekben nem tartozott Anglia legtrendibb csapatai közé, szürke középszerűségük miatt fenntartásokkal vágtam neki a 14 epizódnak, azon tűnődve, vajon tud-e elég érdekes lenni egy Sunderland kaliberű csapat. A sorozat drámaisága azonban pillanatok alatt megragadja a nézőt, és kendőzetlen őszinteséggel tolja a képünkbe, hogy ez nem egy hollywoodi tündérmese – ez a kőkemény, letaglózó valóság.

A Sunderland szimpatizánsainak nem túl sok öröm jut mostanában (Fotó: Lander/Copa/Getty Images)

Kik a valódi főszereplői?

A játékosokon és a klubban dolgozókon kívül nagy szerepet kapnak a város lakói, a Sunderland-drukkerek. A lakosság nagy része régen vagy a szénbányában, vagy a hajógyárban dolgozott, de mára mindkét iparág megszűnt a térségben. Sunderland viszont azóta is a munkásosztály városa. Az embereket nem veti fel a pénz, ennek ellenére minden vagyonukat arra költik, hogy élőben nézhessék szeretett csapatuk meccsét. Aki teheti szombatra sosem vállal délutános műszakot, hogy ott lehessen a Stadium of Light-ban (a csapat stadionja, jelentése: A fény stadionja). Hogy a helyieket mennyire összeköti a futball, azt már a sorozat nyitójelenete is jól ábrázolja: a templomban Sunderland-mezben ülő tömeg hallgatja, ahogy a pap a csapat sikeres szezonjáért, és győzelméért mond imát.

Ez az elképesztő fanatizmus a kiesés ellenére sem hagyott alább, és bár a klub már szebb napokat is megélt, a drukkerek optimistán várják az új szezont. A cél nem is lehet más, mint azonnal visszajutni az élvonalba.

A szurkolók bíznak a feljutásban (Fotó: Netflix)

Hogyan működik egy futballklub?

A gondok ott kezdődnek, hogy a tulajdonos, Ellis Short megelégelte, hogy a klub folyamatosan veszteséget termel, ezért úgy dönt, elzárja a pénzcsapot, pont amikor arra a legnagyobb szükség volna. Anyagi forrás híján a csapat nem tudja megfelelő minőségben pótolni a távozó játékosokat, a klub adóssága is egyre nagyobb. Ez a sorozat nem csak a fociról szól. A Netflixnek hála beleláthatunk a Sunderland pénzügyeibe, ott ülhetünk a vezetőségi meetingeken, testközelből nézhetjük végig a marketing stratégiák megtervezését, láthatjuk ahogy az átigazolási időszak utolsó óráiban a sportigazgatók licitháborúba bonyolódnak a kiszemelt játékosokért a rivális klubokkal, és a minden hájjal megkent, jutalékért dolgozó játékosügynökökkel.

A film tehát a futball sportszakmai oldalán túl eddig talán sosem látott betekintést enged egy 21. századi profi futballklub működésének minden szegmensébe. Igaz, ez a klub egyáltalán nem működik jól. Nem csak új játékosok szerződtetésére nincs pénz, de a jelenlegi legjobbjait sem képes sokáig megtartani a Sunderland, akik még a másodosztályban is olyan fizetéseket tesznek zsebre, ami az élvonalban sem számított rossznak. Ezeket a bérköltségeket ilyen szinten nem bírja el a klub. Az azonnali feljutás reménye hamar szertefoszlik, a csapat nem képes meccseket nyerni. Az első évad egyik legmegdöbbentőbb felismerése, hogy ez a csapat nem az első osztályért küzd, hanem hogy elkerülje az újabb kiesést.

Chris Coleman egy kis ideig újra reményt adott az embereknek (Fotó: Netflix)

Mennyit ér valójában egy győzelem?

Ha egy topcsapatnak szurkolsz, a győzelem magától értetődő. Ha a Sunderlandnek szurkolsz, a győzelem olyan távoli, hogy már felidézni is nehéz, mikor élted át utoljára. Chris Coleman már a második menedzsere volt a csapatnak a szezon során, első hazai meccsén pedig győzelemmel mutatkozott be. Egészen hihetetlen, de a Sunderland ezt megelőzően 364 napig nem tudott mérkőzést nyerni hazai pályán. A csapat a Championship kiesőzónájában tanyázott, de az egy éve várt hazai győzelem olyan érzelmeket váltott ki az emberekből, mintha megnyerték volna a Bajnokok Ligáját. A szurkolók ünnepeltek, az emberek sírtak örömükben, másnap a klub minden dolgozója mosolyogva ment munkába. A film egyik nagy tanulsága volt ez; mekkora örömet válthat ki másokból egy-egy olyan apró dolog (mint egyetlen meccs megnyerése), ami nekünk természetesnek számít…

A boldogság ugyanakkor nem tartott sokáig, a szezon hátralevő része rémálommá változott át, és bekövetkezett, amitől mindenki rettegett: a Sunderland a 24 csapatos Championship legutolsó helyén zárta a szezont. Zsinórban másodszor is kiestek, így az előző idényt még a Premier League-ben töltő csapat egyenesen a harmadosztályig csúszott vissza – 140 éves fennállásuk során mindössze második alkalommal.

A csapat óriási mélyponton (Fotó: Mike Egerton)

“Hogy jutottunk idáig?”

Hogyan lesz egy Premier League-csapatból bő egy év leforgása alatt harmadosztályú klub? Alighanem mindenki erre a kérdésre kereste a válaszokat. Egy olyan rosszul menedzselt alakulatnál, mint a Sunderland, talán nem is olyan meglepő, ha jobban belegondolunk.

A rossz sportszakmai döntések mellett üzletileg is nagyon gyenge lábakon álltak. Sorra távoztak a csapat kulcsemberei, mint a házi gólkirály, Lewis Grabban, vagy a saját nevelésű Josh Maja, aki már 20 évesen vezérré tudott válni és a szurkolók kedvence volt, mígnem az ügynöke nyomására elutasította a Sunderland szerződéshosszabbítási ajánlatait, végül a francia Bordeaux csapatában kötött ki.

A legnagyobb tehetség, Josh Maja is távozott a csapatból (Fotó: Google)

A mérleg másik nyelvén ott voltak azok játékosok, akiktől a klub nem tudott megszabadulni. Jack Rodwell 2017-ben úgy volt a csapat legjobban kereső játékosa, hogy gyakorlatilag egyetlen percet sem játszott. Hiába kérvényezte a vezetőség a szerződése közös megegyezéssel való felbontását, Rodwellnek esze ágában sem volt lemondani évi 2 millió fontról, amit a kispadon ücsörgésért kapott.

A 2018/2019-es szezonnak és a harmadosztálynak új tulajdonosokkal vágott neki a Sunderland, akik elkezdték üzletileg is jó irányba terelni a klub működését. Stewart Donald és Charlie Methven rengeteg reformot vezetett be, rendezték a klub összes adósságát, ami pedig legalább olyan fontos, visszaadták az emberek csapatba vetett hitét. Az új alapokra fektetett Sunderlandnek ennek ellenére létfontosságú volt, hogy ne maradjon sokáig a League One-ban (az angol harmadosztály), hiszen így évről évre egyre kevesebb pénzből gazdálkodhatnak. A szezon végén egy hajszálra kerültek a feljutástól, de a play-off döntőt elveszítették a Charltonnal szemben. Egy biztató idény után ismét a harmadosztályban ragadt a Sunderland, ami felért egy újabb óriási kudarccal.

Charlie Methven (balra) és Stewart Donald (jobbra) sem tudtak csodát tenni (Fotó: Netflix)

Mi történt a sorozat befejezése óta?

A Sunderland ‘Til I Die sztorija 2019 májusában ért véget, amikor biztossá vált, hogy a 2019/2020-as idényt is a harmadosztályban tölti a klub. A helyzet azóta csak romlott Sunderlandben. Egy évvel később a nyolcadik helyen zártak a bajnokságban, ami még a rájátszáshoz is kevésnek bizonyult. A most futó idényben zsinórban a harmadik szezonját kezdte meg a csapat a harmadosztályban, jelenleg a tizenegyedik helyen, a középmezőnyben vannak, 8 ponttal lemaradva a biztos feljutástól. Charlie és Stewart nem fektet több pénzt a csapatba, az új tulajdonos egy francia milliárdos családból származó fiatalember lehet, akinek az Olympique Marseille csapatában is van tulajdonrésze. Kyril Louis-Dreyfus azt ígéri, hogy Sunderland újra a régi fényében ragyog majd, és segít visszajuttatni a csapatot az első osztályba (igaz, Stewart Donaldék is hasonló terveket szövögettek érkezésükkor), addig azonban igen rögös és hosszú út áll még előtte.

Kinek szól a sorozat?

“Mi sosem ünnepelhetünk?” – hangzik el a szívbemarkoló mondat, ami jól összefoglalja a két évad cselekményét. Nem csak a Sunderland-drukkerek, sőt nem csak a focidrukkerek tudnak majd azonosulni a szériával. A sport, a biznisz, és a szenvedéllyel teli emberi oldalán keresztül igazán komplex élményt kapunk, ami után sokáig kavarognak gondolatok, érzelmek, kérdések az ember fejében. Már a legelső rész megnézése után a csapat szurkolójának éreztem magam. A Sunderland ‘Til I Die keserű lenyomat az utókornak, aminek köszönhetően – bár korábban elképzelhetetlennek tartottam – a szívem egy kis darabja mindig is a Sunderlandé lesz.

(Fotó: Sunderland AFC Twitter)
Előző cikkA papíron erősebb Guarani több alapember nélkül utazik a CRB otthonába a brazil másodosztályban.
Következő cikkPremier League, Burnley – Manchester United, 2021.01.12, 21:15

1 hozzászólás